Elég sok szállal kötődik Magyarországhoz. Felidézne néhány képet?
„Nagyon szeretem Magyarországot és a magyarokat, borzasztó kedves, barátságos nép. Néhány évvel ezelőtt jártam utoljára Budapesten, meglehetősen szép emlékekkel távoztam, hiszen megnyertem az első Tennis Classics-ot. Az utóbbi években nem volt alkalmam Magyarországra látogatni, így dupla öröm, hogy Balázs újra meghívott.
Mint azt bizonyára sokan tudják, karrierem elején Balázs rengeteget segített nekem. Amikor találkoztunk, ő egy befutott, sikeres, Grand Slam bajnok teniszező volt, én pedig egy tehetséges ifjú titán, hatalmas ambícióval, ám nemigen tudtam, mit kezdjek a tehetségemmel. Balázs tapasztalata de leginkább az a szellemiség, amit ő képviselt rengeteget segített abban, hogy megfelelő mederbe tudjam terelni azt, amivel Isten megáldott. Megtanultam, hogy miként készüljek egy-egy mérkőzésre, versenyre, hogyan állítsam össze az edzéstervemet és a versenynaptáramat, miként használhatom ki erősségeimet, hogyan leplezhetem gyengéimet. Nagy lökést adott a karrieremnek. „
Hihetetlen lendülettel fejlődik a tenisz az Ön régiójában, sajnos nálunk ez koránt sincs így. Kérjük, avasson be a titokba!
„Nem hinném, hogy bármiféle titok, vagy megfoghatatlan erő lenne a sikerek mögött. Amit ki tudnék emelni az a motiváció, ami annyira jellemző a környező népekre, a gyerekek nagyon büszkék és harcosak. Emellett pedig ez elmúlt évek sikereitől óriási lendületet vett a tenisz, a srácok azt látták, hogy érdemes energiát fektetni a sportba, mert nagyon messzire lehet jutni általa. A 2005-ös horvát, majd a 2010-es szerb Davis Kupa győzelem elképesztő energiákat mozgatott meg, a nemzeti büszkeség az egekbe szökött, előtt jöttek a szerb lányok, Ana Ivanovics és Jelena Jankovics, beindult egy folyamat, ami azóta rettentően felgyorsult. Szeretném hinni, hogy az én sikereim is szerepet játszottak abban, hogy Ivan (Ljubicic, a Szerk.) és a többiek ilyen jók lettek. Sajnos nem mondhatom, hogy a nemzeti szövetségek munkájának a gyümölcse lenne mindez, sokkal inkább egyéni történetek ezek, családok áldozatvállalása és eltökéltsége. Nincsenek különleges akadémiák, meg rendszer, munka van, hit és lelkesedés.”
A wimbledoni siker akkor jött, amikor már szinte mindenki lemondott róla, Önről. hogyan élte meg belülről ezt a kései ajándékot?
„Azt ugyan nem mondhatnám, hogy elégedetlen lettem volna pályafutásommal de azért, amikor igazán mélyen magamba néztem, magam előtt sem tudtam letagadni, hogy valami hiányzik. Valami olyasmi volt ez, hogy nem hoztam ki magamból mindazt, ami bennem volt, valami bennragadt. A wimbledoni győzelemmel, amiben épeszű ember nem számolhatott azonban minden a helyére került. Mondanám, hogy száz százalékossá vált az életem de nem lenne igaz, többet kaptam, mint amit vártam. Teljes lelki nyugalommal vonulhattam vissza 2004-ben. A meccs maga olyan volt, mint az egész karrierem, voltak pillanatok, amikor teljesen reménytelennek tűnt minden, de akkor is, mint oly sokszor Isten segített és teljessé tette az életemet.
Aztán jöttek a sérülések és egy idő után egyértelművé vált, hogy nincs visszaút. Nehéz volt a döntés?
„Akkoriban, 2004-körül a vállsérülésem már olyan fájdalmakkal járt és annyira kezelhetetlen volt, hogy nem volt kérdéses, abba kell hagynom. Egyetlen percre sem bánom meg, hogy visszavonultam, mind a karrierem, mind az életem tökéletes és teljes.
Bizonyára figyelemmel kíséri a mai teniszt, hisz nem is olyan régen még Ön is a pályát koptatta. Mit gondol a mezőnyről?
„Jelenleg négy játékos egyszerűen kimagaslik a mezőnyből, szinte érinthetetlenek a többiek számára, de amit Novák (Djokovics, a Szerk.) művel az hihetetlen. Főleg, mert ő egy elképesztően kedves, őszinte, rendes srác. Nagyon jót tesz a sikere a tenisznek, mert megtörte Federer és Nadal hegemóniáját. Amúgy Novák ugyanúgy Pilics-tanítvány, ezért aztán különösen közel áll a szívemhez.”
Mivel foglalkozik mostanában?
„Számomra első a család, igyekszem annyi időt velük tölteni, amennyit csak tudok. Imádom őket, kitöltik minden pillanatomat és annyi év után végre talán be tudom pótolni az időket, amit nélkülük töltöttem. Persze, amikor lehetőségem van rá, boldogan mondok igent az olyan felkérésekre, mint a Tennis Classics, vagy az ahhoz hasonló bemutatók. Október 15-én például Stockholmban lépek pályára Stefan Edberg ellen.
Az első Tennis Classics még sokkal inkább szenior verseny volt, mint bemutató. Van ennek bármilyen hatása arra, hogyan lép pályára?
„Nem igazán, mert egy profi, még ha visszavonult is, ha pályára lép, pár perc után már nyerni akar de azért egy bemutatón tisztában vagyunk azzal, hogy ki kell szolgálni a közönséget. Ezért aztán néha-néha kilépünk a „szerepünkből” és bohóckodunk, de a végén senki sem szeret vesztesként kezet rázni.”
Emellett pedig ott van a versenyszellem, ami sosem hagy nyugtot egy profi sportolónak. Még a legjobb haverokkal szemben is nagy a presztízs, de például Sampras ellen kimondottan az volt, sajnáltam is, amikor legutóbb Zürichben két brék előnyben voltam és Pete feladta a mérkőzést. Persze azért az jó érzés volt, hogy ennyire nem akart kikapni…
Vagy ott van McEnroe. John olyan feszültséget teremt a pályán, hogy még ha nem akarod, akkor is komoly csata lesz a mérkőzésből. Mac volt gyermekkorom bálványa, gondolom ezért is nagy a nyomás, ha ellene játszom, de erre ő is rátesz egy lapáttal, mert egyszerűen képtelen elengedni magát a pályán, ő mindig, mindenki ellen nyerni akar.
Jevgenyij Kafelnyikovval csap össze Budapesten.
„Zsenya a valaha élet egyik legnehezebb ellenfél és a legkeményebb játékos, sokkal jobb még annál is, mint ahány tornát megnyert. Minden borítások kiemelkedően jó volt, életveszélyes, mert egyszerre szorgalmas gladiátor és rettenetesen jó versenyző. Nagyon nagy csatákat vívtunk, ha jól emlékszem, elég jó volt a mérlegem ellene ( , a Szerk.) és mindig is nagyon jó volt a kapcsolatunk a pályán kívül is. Kicsit az utóbbi időben elengedte magát, de most újra csúcsformában van, a keze pedig ugyanolyan, mint régen.”
